- Meséld el nékem, öreg, hogy miért vagy haragos és miért vagy szomorú.
A fűzfa már sokszor elmesélte az arany holdnak, hogy mért szomorú, mert sokszor csillagos nagyon az ég, és sokszor ér rá hintázni a hold. De a mese végén mindig kinevette a fűzfát, megnyomorította az ágait és otthagyta. Haragudott is rá nagyon a fűzfa.
Az utolsó években már nem is mesélt, hanem haragosan a vízbe nézett és visszanyelvelt:
- Nem mesélek semmit! Ha nem mégy le rólam, ledoblak a vízbe.
Az arany hold nevetett és még jobban megülte a füzet. A fűzfa összeszedte minden erejét, hogy csak úgy ropogott, de a hold erősebb volt mindig. Nem esett le a vízbe.
De évről-évre jobban kell megülnie a fűzfát, mert az folyton mérgesebb és erősebb lesz.
Tavaly, egy éjjel, mikor nagyon világítottak a csillagok, már kapaszkodnia is kellett, hogy le ne essék.
De egyszer le fogja dobni majd, és az arany hold a vízbe fog esni.
Nekem elmesélte egyszer a tápéi fűzfa, hogy miért szomorú ő s a többi fűzfák, és én nem nevettem ki, mint a hold.
Elmondom, jó?
Régen történt nagyon, hogy egy fűzfa volt még csak Magyarországon. És ez a fűzfa nem volt még olyan, mint a mai fűzfák. Nem borultak úgy le az ágai, szép egyenes fa volt, és az égre nézett és nem a földre. A Duna partján élt, de, mondom, sose nézett a vízbe.
És ez a fűzfa beleszeretett egy cseresznyefalányba, akinek szép derekát fehérre meszelték, nehogy megmásszák a férgek, és egy gazda kertjében élt, aki nagyon szerette az aranyholdat. Büszke volt a cseresznyefalány a derekára és arra, hogy kerítés mögött élt s a gazda szedte le a rossz leveleit. És arra, hogy minden évben új, fehér szoknyát kapott a derekára. Rá sem hederített a fűzre, aki szerelmes csókjait küldte neki a széllel. Pedig nagyon szerelmes volt ez a fűzfa és nyugta sem volt már sem éjjel, sem nappal a szerelemtől. Folyton mozgatta ágait és nem bírt megmaradni a helyén. Egyszer egy éjjel kilépett gyökereivel a földből és elindult a cseresznyefalányhoz. Kicsit poros lett, ahol gyalogolt az országúton, de azért fölszegett fejjel állított be a gazda kertjébe.
A cseresznyefalány aludt. Felébresztette.
- Hogy tudtál ide bejönni ? - suttogott rá haraggal a cseresznyefalány.
- A kertajtón, arra való az ajtó! - felelte a fűzfa, és szerelmesen beleengedte a gyökereit a földbe.
- Arra való az ajtó, de nem neked, hanem a gazdának! Mars! - húzta ki meszelt derekát a büszke cseresznyefalány.
De a fűzfa megrázta a fejét.
- Azért jöttem, hogy elvigyelek. Nem akarsz a feleségem lenni?
- Nem.
- Miért nem?
- Mert szegény vagy. Nincs ilyen szép fehér derekad, mint nekem és nincs gyümölcsöd sem és rossz szagú is vagy - mondta büszkén a cseresznyefalány -, és nem is lesz soha sem! Nem lesz soha ehető gyümölcsöd! Miért vagy ilyen szegény?
- Mi is olyanok vagyunk és vannak olyanok sokan még, akik szegénynek születtünk. Mi nem tehetünk erről - felelte csöndesen a fűzfa -, de azért szeretsz, ugye? - és kitárta felé a karját.
- Nem szeretlek! - lökte meg a cseresznyefalány -, mondd, mindig ilyen szegények lesztek? A jóistenke majd megsegít, ugye?
- Nem hiszem: lehet - hajtotta le fejét a fűzfa -, lehet, hogy segít. De egy testvérünk már megpróbálta egyszer. Összegyűjtött minket és megindult velünk. Szép, erős fűzfa volt, csak úgy zengett, ha átfújt rajta a szél!
- És mi történt vele? - kérdezte izgatottan a cseresznyefalány.
A fűzfa még jobban lehajtotta a fejét.
- Megégették. Megégették a máglyán a kerti fák, Jó, nedves húsa pattogott a lángok között és elfeketedett.
- A kerti fák égették meg? - kérdezte remegő hangon a cseresznyefalány.
- Igen, a kerti fák - mondta a fűzfa, de szemében nem volt harag, csak Szerelem.
- Biztos jól tették akkor! Takarodj! Vagy felébresztem a gazdát és téged is megéget! - kiabálta a cseresznyefalány.
- Várj - kérlelte a fűzfa -, várj egy kicsit!
Összeszedte minden erejét, fölnyúlt kezével az égre és leszedte onnan az arany holdat.
- Látod, neked adom - nyújtotta mosolyogva a cseresznyefalány felé, és az aranyhold röggé változott ujjai közt.
A cseresznyefalány nevetett, s a fűzfa fáradtan dobta le a rögöt a földre.
És az, hogy földet ért, arany holddá lett újra és az égre röpült, elérhetetlen magosra, s kinyújtotta a nyelvét.
A fűzfa szomorúan húzta ki gyökereit a földből, és lecsüngő fejjel indult vissza a Duna felé.
Közben megcsapta a füveket a harmat, és csatakosan, sárosan ért el a régi helyére. Fáradtan hajtotta fejét a víz fölé, a haja előre hullott, kicsit be is lógott a vízbe, de nem törődött vele, csak keservesen sírt.
Így mesélte el nekem egyszer a fűzfa.
És azóta nagyon sok-sok év elmúlt. És minden fűzfák ezért sírnak és ezért szomorúak.
A cseresznyefalány és a megégetett testvér miatt. Inkább jobban a cseresznyefalány miatt. De mostanában már, hogyha azt hiszik, senkisem látja őket, megszárítják a könnyeiket, kinyújtják a derekukat és fölemelik a fejüket.
Meglestem.
És ha meglovagolja őket a hold, már nem mozdulnak és nem beszélgetnek vele. Gyűjtik az erőt. És le fogják dobni az arany holdat. És összegyülekeznek majd, és nem fognak sírni. Azt mondják majd egyszer:
- A mi életünk is gyümölccsel áldott.
És akkor, ha víz fölé hajolnak, látni fogják, hogy az ő életük is gyümölccsel áldott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése