(...) Szegény Árpád-házi Vak Béla király - akit a családi ármány kisgyermek korában világtalanná tett, s így vakon került trónra - fehérvári székhelyétől távol eső birtokait kedvelte kiváltképp. Nyugodalma volt ott, elmélkedhetett. Nem láthatta soha Isten szép világát, nem a Kárpátokat, nem a Tátrát, amelyet akkor még Turturnak neveztek, sem a tavakat, folyókat, virágos mezőket, sem az emberek arcát. Mégis úgy érezte, hogyha a hűs kárpáti lég simogatja orcáját, nem látó szemét, mindjárt könnyebben viselhető az élete.
Fölöttébb szeretett abban a várban tartózkodni, amelyet Sárosnak neveztek. Régi-régi építmény volt, valaha még a carpusok, fehér horvátok, kvádok, szarmaták, halicsiak, lodomérok építették a többi várakkal s hegyi erődítményekkel együtt egymás ellen gerendából, fonottrőzse közé döngölt agyagból, deszkapalánkból. Amikor aztán Kund magyar vezér az ő törzse népével alászállott a hágók felől, meglátva ezt a favárat, kőtornyot, kőfalat rakatott a gerendák helyébe. S mert a Tarca, a Szekcső, a Szinye vize a várhegy alatt lassabban folyt, sáros mocsárrá dagadt, Sáros várának nevezték el a zsindelytetős kővárat. Végül pedig az egész vármegyét is a várról, Sárosról.
Útban a Hernád völgyéből Sáros vára felé, Vak Béla király pihenőt parancsolt egy napsütötte domboldalon. Vidám szellő suhant le a Csergő-tetőről, kergette a játszi fellegeket. S ha a nap ragyogását nem is látta a király, érezte melegét. Juhászkunyhó mellett ültették le kicsi fejőszékre. Keze kutatva járt körül, tűnődve simogatta a füvet. És íme, tétova ujjai apró földiepreket érintettek, szamócabogyókat. Illatozott az egész domboldal meg az erdei tisztás is a finom gyümölcstől. Kedvvel eszegette a király az érett szamócát. Jól érezte magát. Ahogy üldögélt, meglátta ezt néhány szántóvető, aki már rég szeretett volna beszélni a királlyal. Süvegükbe nagy hirtelen szamócát gyűjtöttek, fél térdre ereszkedve kínálták a királynak. Megköszönte a király a szívességüket, kérdezte is tőlük:
- Van valami kívánságotok, jó emberek?
- Volna egy alázatos kérésünk - felelte a szószólójuk -, engedd meg, király úr, hogy falut építsünk ezen a helyen, amelyből, ha megérik unokáink, város is lehet. Nevet is adj neki!
Béla király bólintott.
- Beleegyezem. Építsetek várost, neve pedig e finom gyümölcsről legyen Eperjes. Címerébe pedig három szem epret rajzoltassatok!
Jóízűen fogyasztotta el a nagy süveg szamócát, kínálta vele lányát is, Zsófia hercegnőt. S tovább folytatta útját, estére Sáros várába ért.
Legkisebb lánya volt ez a Zsófia, legjobban szerette. Kedves, szerény, bájos, arca szépséges, hangja kellemetes. Tisztelte, szerette ő is az apját, s mert kedvezni óhajtott neki mindenkor, másnap reggel kicsi kosárkával útnak indult, hogy szamócát szedjen, délebédre jó lesz. Itt is piroslott egy bokor eprecske, ott is kínálta magát egy kerek csomó, ment, ment utánuk, nem törődött azzal, hogy a nap magasan áll már, csak ballagott előre. Az ösvény mentén mindenütt mosolygott feléje a szamóca, majd gombát is talált. Önfeledten hajlongott, dúdolt magában egy zsoltárt, észre sem vette, mily messzire jutott.
Egyszer csak döbbenten tette le a kosarát. A kosár ugyan színig telt, de ő meg eltévedt. A nap delelőre emelkedett, az árnyék megrövidült, egy szarka cserregte csak, hogy idegen jár az erdőben. Túlnan, a tisztáson, juhnyáj legelészett.
Fordult ide, fordult oda a királylány, vízmosás állta az útját, azon túl meg szikla. A nap sugarai aranypénzeket rajzoltak a fák aljára.
Királynak, lányának félnie nem szabad: így tanulta ezt a kis hercegnő gyermekkorától. Tétován forgolódott, segítségért nem kiáltott, viselte sorsát bízó bátorsággal. S ím, megjutalmazódott, mert egy kendervászon inges pásztorlegény közeledett feléje a tisztás felől, észrevette a lányt. Látta a pásztorlegény, hogy nem holmi jobbágylány, aki itt álldogál, de azt nem sejtette, hogy a király leánya. tele volt kosara földieperrel a szép, kedves lánynak.
- Nem félsz a farkastól, nem tartasz medvétől? - szólította meg a legény a finom kisasszonyt. - Eltévedtél, húgom?
- Nem találom utam - felelte Zsófia -, mutasd meg, merre találok haza a várba.
- Biztosan a király szolgálólánya vagy - találgatta a legény, és a leány hagyta, nem is mondott ellent -, hazakísérlek.
Kivezette a legény Zsófia hercegnőt a sűrű erdőből, tölgyek, bükkök közül, hogy baja ne történjék. A köröttük ugráló kutyák meg sem ugatták, kezét nyaldosták. Ezen a legény nem is csodálkozott, oly égi szelídség áradt a leány arcáról.
Mikor a vár alá értek, a királykisasszony megköszönte:
- Köszönöm, hogy segítettél hazatalálnom!
De többet nem árult el. Így aztán a legény váltig hihette, hogy belső cselédhez vitte az útja. Azt mondta a lánynak:
- Holnap is gyere el ebben az időben. Van még eper elég a király erdejében, vadkörte is számos, később már málna is. Vihetsz a konyhára.
A királylánynak is megtetszett a legény, másnap is kiosont a kis kosárkával, megint teleszedte. Köszönte a király, amiért leánya örökké csak hordja a gyümölcsöt, hogy ily szorgalmatos. Meg-megsimogatta lányának rózsássá vált arcát, kár, hogy nem láthatta. A királyasszony - az édesanya - Fehérvárott maradt, az országlás gondjait, míg a király pihen, ő vállalta föl.
Elfogyott már a szamóca réten és erdőben, de a királylány, hacsak tehette, tovább is találkozott a legénnyel a vadkörtefa alatt, noha a királynak a körte nem ízlett, sem a vadalma.
- Lesz később málna is! - mosolygott a lány.
Leült apja mellé, simogatta kezét, vígan dúdolgatott. Azt mondja Béla király egy alkony órán az ő leányának:
- Ideje, hogy férjhez menj, leányom. Belhoni főurak, külhoni hercegek, őrgrófok és bárók kérik a kezedet.
- Nem leszek én felesége sem grófnak, sem hercegnek, kedves apámuram - borult Béla király kezére az ifjú hercegnő -, mert én mást szeretek!
Elhűlt a király, erre nem számított.
- Kit ugyan, leányom? Ismerem én őtet?
- Egy derék legényhez vonzódik a szívem, az övé énhozzám. Juhászlegényed ő a vár erdejében.
Békés ember volt a király, de most nagyot kiáltott:
- Hogyan merészelnéd! Nem szerethetsz bele akárki jöttmentbe. Hé, urak és szolgák: miként történhetett, hogy Zsófia lányom a tudtotok nélkül mindenféle pórral szóba is állhatott! Nem vigyáztatok rá? Valaki feleljen!
Elsápadtak az urak s udvari szolgák, s bevallák mély töredelemmel, hogy bizony a királykisasszony szabadon járkált erdőn és mezőn, kíséret nélkül templomba, várkertbe, senki sem tartotta illendőnek, hogy nyomon kövesse, hisz imádkozik annyit! Ha követték is, elparancsolt magától mindenkit.
- Kétszeres vak voltam! - döbbent meg a király, s kiadta gyorsan parancsát. - Ez időtől kezdve őrizzék erősen Zsófia királylányt. A juhászlegényt meg messzire kergessék!
Sírt a királyleány, magában bolyongott, az egek urát kérte, legyen segítségül. A juhászlegény pedig messzire űzetve, nem találta helyét. Most tudta meg csupán, kit is szeretett meg. Nem ijedt meg mégsem, erős volt benne az érzés meg a bizodalom.
Béla király oly nyugodtan pihente országlása fáradalmait Sáros várában, hogy szinte nem is hitte a hírt, amit néhány hét múlva jelentettek neki: ellenség érkezett loppal a Kárpátokon túlról, Borics herceggel a lodomérok népe. A lodomérok a maguk királyát szerették volna a magyar trónon látni, mivel közelükben tudták Vak Béla királyt, megtámadták rögtön.
Arra ébredtek egy reggelen a király testőrei, hogy az ellenség a hírnél is jobban sietett: máris körülfogta a magas Sáros várát, s ugyancsak nyilazta a falakat, döngette a kaput. Nosza, szaladtak a királyi heroldok, lóra tett hírlelők kürttel, véres karddal, szedjék össze gyorsan a fegyverfogható népet, mentsék meg a királyt.
Hallotta ezt a juhászlegény is, a királykisasszony szerelmese. A katonák közé állott, hogy legalább így tegyen bizonyságot hűségéről, király iránti szeretetéről. Titkon abban reménykedett, hogy csatában tünteti ki magát, a király nemesi rangra emeli, s így válik érdemessé a királylány kezére. Harcolt híven, küzdött becsületesen. Hét napig dúlt a harc, kétszer hétig tartott az ostrom, míg végre a támadók el nem takarodtak, a hegyeken túlra vissza nem vonultak. Maga a lodomér herceg is megsebesült.
A juhászlegény azonban nem élte meg élve a támadás végét, ő is elhullott az egyik rohamban, kedves, Zsófia királylány védelmezésében.
A királyleány maga ápolta a sebesülteket, s járta végig a harcmezőt, mert sötét sejtelem gyötörte, az, hogy a juhászlegény is a küzdők között volt, s életét vesztette a csatában. A sejtése nem csalt, meglátta vitézét a megholtak között. Elalélt Zsófia, alig tért magához. Mikor végre nagy nehezen felocsúdott, apja elé borult:
- Felséges jó apám, ne kényszeríts férjhez! Kit szerettem szívből, az íme, már nem él. Apácának megyek, zárdában a helyem, világ hívságától én eltemettetem.
Fátylat öltött még azon a napon, kolostorba vonult. Sok iső múlva, mikor ő is elhunyt, eltemették őt a Sáros vára alatt. Hamvai fölébe kápolnát emeltek, Zsófia- kápolnát. Évszázadok múltán áradás mosta ki csontjait, a Tarca öntött ki. Királyi fejkoronáját nem sodorta el a víz, de vissza a földbe sem került többé. Bécs várába vitték 1801-ben, hétszázötven évvel a halála után. Most is ott láthatod Bécsnek óvárában, üvegszekrény védi. (...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése